Nos, kérem tisztelettel...túl vagyok életem úgy hiszem legdurvább, legszürreálisabb élményén. Karinthy Frici bácsi nyomdokaiba léptem, mondjuk szerencsére más okból, neki ugyanis angioma-ja volt, de a játékszabályok elég hasonlóak.

Kezdjük az elején. Szerdán reggel megjelentem egy budai kórház idegsebészetén pacskolós kopaszon, mivel kedd este barátaimmal lekaptuk a rőzsét, amennyire csak lehetett. Megtörtént a betegfelvétel és 205-ös szobába kerültem. Itt már négyen feküdtek, és senki sincsen a toppon, hogy finoman fejezzem ki magam...gerincműtött, koponyalékelt, csupa orvosi csoda, hölgyeim és uraim. Aki tud beszélni, azzal mégg viccelődni is lehet, aki nem, az inkább csendespihenőt tart 24/7.
A napom gyorsan eltelt, ugyanis Osho-t olvasgattam, majd átnyergeltem Karinthy: Utazás a koponyám körül című jópofaságára. Nem ritkán lehet ilyen osztályokon nevetést hallani, de én jópárszor kettészeltem a csendet, egy-egy jobban sikerült poénnál. Volt néhány látogatóm is, így az első napon: család, gyermekkori barátok. Jól eső érzés a köbön. Nem beszélve a rengeteg sms-ről, emailről amikkel a baráti köröm bombáz. Köszönöm nektek, melegszívű emberbarátaim!
Éjjel 11-re, jó néhány elbólintás után, befejeztem a könyvet, és érdekes módon nem voltam teljesen beszarva, csak úgy lightosan. Tudniillik ez a Frigyes gyerek, olyan kegyetlen precizitással írja körbe stockholmi agyklinikai történéseit, hogy szinte az olvasó arcába roppannak a koponyaszilánkok.
Meglepő módon, a szomszéd bácsika velőtrázó horkolása sem zavarta meg álmom, hiszen gyakorlott versenyzőként készültem füldugóval. Nem is baj, ha az ember megjár néhány kórházat, ugye?!

Jól aludtam, reggel hatkor ébresztő (amit sosem értettem), kaja, spanolás:ki-hogy aludt, kinek mennyire fáj, hoppá, Pityukám elengedett a kötésed, szólunk a nővérkének, nehogy összevérezd az ágyat - még jobban.

Nyolckor jönnek értem. A gyomrom helyére egy darab óriási, lüktető ér helyezkedett...nálam, úgy látszik így jön ki az idegesség. Betolnak a műtőbe, s leültetnek egy székre. Várok kicsit, zöldruhás emberkék rohangálnak. Előttem kórházi kocsin ún. cage, ez tuti nekem szánják. Ez egy fém-korona, amit mindjárt belevájnak a kobakomba.
Jön is a doktor úr, meg a segédek, hozzá is látnak. Old school, ált sulis vonalzóval berajzolgatnak pontokat a fejemre, közben bókolnak, hogy milyen szép fejformám van. Köszönöm, -felelem - szerencsére pont most fogjuk szétfarigcsálni. Kapok szuper Lidocain injekciót, ami kellőképpen bezsibbasztja a fejem. Már jönnek is a Betadine-os csavarok, és hopp szorul a koponyára. Azt mondják, hogy: Jól van, a  nehezén már túl vagyunk! No, persze, lárifári, hisziapiszi!

Most levisznek a CT-be hordágyon, keresztül kasul az épületen. Látni kellene a várakozó fejeket, akik mustrálnak. Pfffff, ennyire azért csak nem durva...ja, várjunk egy kicsit....de.
A CT-ben baromi csinos hölgyemény, csak hát nem vagyok éppen csajozósan öltözve, bár kétségtelen, hogy jól áll a kórházzöld.

Ezután váratnak egy órát, mert foglalt a műtő, én meg felváltva "szaladgálok" a folyosón és pihenek az ágyamban. A legidegörlőbb kórházi faktornak mindig is a várakozást tartottam. Rekordom: 8 óra egy Belgyógyászati Klinikán, éhgyomorra, vérvételre vártam.

Na, megjöttek értem. Megapara, csak lennék már túl rajta, azonban az idő kereke nem egy megbízható VHS videó, hogy csévéljük. Berakják a fejemet egy keretbe, ahonnan se ki, se be, se nyő. Pakolgatnak, tologatják a kis kocsijaikat. Baromi hideg van a klíma miatt, szétfagyok.
Szól, a doki: Nos, kedves Gyula vágjunk bele! Mármint a fejembe? - kérdezek vissza, abban a válaszban bízva, hogy: Áhhhh, dehogyis....csak ugrattuk magát! De, csak annyit hallok: Aha!

Még szerencse hogy van kilátás egy kis ablakon, ahol egy szép magas nyírfa, felhők és néha röpködő madarakat látok. A szike belahatol a fejbőrömbe, recseg-ropog a hámszövet, mint ódon pallók. Kicsit kitágítják, értsd széttépik a bőrt, majd szívják el a trutymákot, kis patak meleg vér folyik le a nyakamon, de letörlik.
Beigazgatják a kézifúrót, ami leginkább egy cigányfúróra hasonlít és kezdődik a móka. Fájdalom itt nincs igazán, csak egy nagyon bizarr, kellemetlen érzés, ahogy a fúró a koponyát súrolja, enyészti lassan. Ilyenkor az ember leginkább azért van görcsben, mert borzasztóan fél a következő pillanattól, hogy fájni fog-e és mennyire.

Vérnyomás stabil, nincs szapora légzés, még mindig kurvára fázom.

Matatnak a fejemen, jobban mondva a fejemben. Nem tudom mit csinálnak, nem érzek semmit, eltekintve egy-két koppanástól, ami a műszer és a koponyacsontom kölcsönhatásából adódik, na viszont az kurva hangos. Azt mondja  a doki, hogy: Na, bent is vagyunk! Ujjonganék, de oda van szögelve a fejem a kerethez.
Mindez azt jelenti, hogy a jobb félteki stimulátor a helyén van...bekapcsolnak egy gépet, és felkészítenek, hogy most bizony kísérletezgetni fognak. Kérdezgetik, hogy mennyi az idő (óra a falon), hogy hány ujjat mutatnak a perifériámban, vibrál-e a fény , érzek-e valamit. Általában semmit, de néhány beállításnál felemelkedik a bal kezem, pedig én nem adtam neki ezirányú utasítást, remegni kezd a szájüregem belülről, kifordul a karom....elég furi, ha érted mire gondolok.

Megállapítják, hogy jó helyen van a basz, és lehet bezárni. Össze is csuknak.

És kezdik a bal oldalt. Nem írnám le mégegyszer, hiszen ugyanaz történik, mint az előzökben. Talán csak annyival egészíteném ki, hogy egyre többször kívántam, hogy az a madár legyek amelyik éppen akkor szálldogált el a kis ablak előtt a távolban.

Végeztünk. Pfffff, it wasn't exactly a walk in the park! De most jön a legkirályabb rész, amiről már pár kórházat megjárt barátom ódákat zengedezett: a vénás altatás.

Végtelenül kedves aneszteziológus doktornők bókolnak, hogy milyen ügyes voltam, mialatt én örömkönnyeimmel küzködök, hogy végre...vége. Elkezdik magyarázni, hogy kapok 2 egység Dormicumot, és egy kis hegyilevegőt ebből a tubusból...odahajolok, hogy ez oxigén? Ebből? És reccs....máris szundi a bundi! Nagyon király volt! Dőltem már ki ettől-attól, no de ez...másfél üveg whiskey ehhez képest, smafu.

Két órával később térek magamhoz, kicsit nyöszörögve. A neuropacemaker, amit a jobb kulcscsontom alá helyeztek, úgy fáj, mintha egy széles pengét szúrtak volna belé, és ráült volna egy fóka. Nem bébi, hanem egy komolyabb, megtermetebb példány és a fejét néha ráhajtja az én fejemre...kedvességből.

Ennyi elég is lesz, mára...