Nemigen értünk semmit. Nem csoda. Buták vagyunk, tájékozatlanok és tudatlanok.
Nemhogy globálisan, de lokálisan sem tudunk gondolkodni. Nem vagyunk képesek összefüggésekben s előremutatóan használni a koponyáinkba préselt, vagy éppen abban lötyögő, szerényen kihasznált szürkeállományainkat. Mondjuk, az átlagnak rendelkezésre álló információhalmaz illetve képzelőerő alapján, sajnos ez nem is meglepő. Mindazonáltal, nem kifogás.

Az elmúlt, digitálisan szótlan, jobban mondva, írástalan időszakomban - jómagam, szerintem - mindenkivel együtt vártam a csodát. Vártam a mindennapos, direktnemminősítemmost gondolatmenet kizökkenését. Mondanom se kell hiába. A nagy számok törvénye cserben hagyott. A matek érettségi óta először.
Nem bizonyult elégnek, hogy napról napra több, s több emberke áhítja a szebb jövőt, a tegnapnál jobb holnapot. Kevés lett, eggyel többször beengedni a nagydzsippestelefonálóluxuskurvát, oppardon, üzletasszonyt, s az árulkodóan sunyitó testbeszédű, unottan orrtúró, adócsaló, ismét elnézést a sajtóhibáért, adókerülő, külföldirendszámos hajdúpéterklónt. Úgysem köszöni meg. Azonban, én kíváncsi természetűnek születtem s szeretek játszani az utak statisztikájával. Fősuli óta először.

A "Ne átkozd a sötétséget, gyújts inkább világot!" jelmondat, remekbeszabott értelmét nap, mint nap kikezdi az égbekiáltó pofátlanságok sorozata, amiről, ha nincs is tv-nk, vagy neadjisten, épeszűen nem kapcsoljuk be azt, de fogalmunk mindenképpen lehet, ha volt már a kezünkben történelem könyv, s olvastunk a megírt betűk sorai között, kicsit kérdőn s gyanakvón. Nem mennék bele elbulvárosodott napi hírekbe, azt meghagyom a hivatásos hiénáknak.

Nem szeretnék valami tébolyult, zenbuddhista zöldörömökör szerepében tetszelegni, csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy mindent lehet másképp, adott esetben jobban. A kételkedés valamint a megszokott dolgok kétségebevonásának lehetősége az emberi elme, egyik legszebb ajándéka. Megkérdőjelezni először önmagunk, majd környezetünk ostoba, berögzült reakcióit nagyon felemelő, s egyben mulatságos.

Egy kis kedvcsináló anekdota: a Present Galéria záróbuliján, egy enyhén túlivott egyén felfigyelt, nem mindennapi mimikai performance-omra, s kis mérlegelés után, abban a hiszemben, hogy borzasztóan vicces, félhangosan az éterbe engedte, hogy: "Jaj, de, milyen érdekes!" Kétszer is. Mintha, az én arcom ezt mondta volna. Neki lehet, hogy csak ennyit jelentett. ebből is látszik, hogy mindamellett, hogy buta, s bunkó, még fantázia szintje is egy haldokló hangyáéval egyenlő, hiszen csak a hideg csavarta tüsszentésre az orromat, amire mellesleg az arcizmaim, disztonikus izgatottsága rátett egy móka-lapáttal. Itt két választásom volt. Az első indulat hevében verbálisan, vagy non-verbálisan nekiesem kicsit; persze, nem ezt választottam. Inkább odaléptem, s a fülébe súgtam, hogy "Nem szép dolog csúfolódni!" Mondanom se kell, a várt hatás nem maradt el. Az ipsébe belefagyott a szar is, és a bor is. Nem akkora csattanó, mintha ledobtam volna a harmadik emeletről, miután az arcába löttyintem a maradék italát, de nekem megtette így is.

A lényeg a lényeg. Nem azért kell kedvesnek lennünk, mert anyu azt mondja. (Bár kétségtelen, hogy nem véletlenül mondja, mert Ő már tudja, hogy kifizetődő.) Nem csak azért kell, hatezres vé-nyolcas, amerikai butasági szintet surolóan pazarló monstrum helyett kisebb autókba ülni, mert kifizetődő!, hanem, mert azzal a melengető érzéssel bújhat ágyba a kedves autóvalkellmennimindenhova-sétaésjátszóterezéshelyettinkábbfitnessbérletkelldíszanyuka, hogy nem tol három és fél kiló kormot s mérget naponta saját újszülöttjei, illetve a pár milliós felnövekvő generáció szájába szívlapáttal.
Aztán a profitot persze, elverheti a Tommy Hugyfiger, Szarburry, esetleg Foscci (f.y.i - made in china) tisztasági-törlőkendő-tartó-pánt-dobozkára. Hosszantartó örömöt kívánok hozzá!

Légy kedves. Ingyen van. Segítsd le a negyvenhárom kilós nénikét a buszról. Ingyen van. Köszönj, s köszönd meg. Ingyen van. Vondd kétségbe. Ingyen van. A hülyének is megér-né...