Első felvonás
Nemrég volt egy – újabb - halál közeli élményem.
Nagyon közeli.
Az orvosi rémálmom ott maradt abba, hogy 2013-ban eltávolítottak mindent, amit csak lehetett a koponyán kívül, s a fejbőr, valamint a begyulladt pacemakert a jobb mellizmom alól. Kértem szépen, utasítottam is anno a műtőben a sebészem, hogy ha már sikerült kummantani arról, hogy tejes biztonsággal eltávolíthatók-e az elektródák a szürkeállományomból, legyenek szívesek semmi mást nem otthagyni.
Úgy hittem ez érthető. Bíztam benne, igazán, újra.
A műtét után a koponyám jobb felső oldala mindig is kicsit érzékenyebb volt, de úgy voltam vele, hogy nem para, történt arra egy s más, ennyivel ki lehet békülni, meg amúgy is, miaznekem?!
Két éve nyáron azonban kifakadt egy kis seb a halántékom fölött, mögött.
Kezeltem, óvtam, védtem, jól körbenőttem hajjal, de semmi. Nem akart begyógyulni, de legalább nem fertőződött el, hála barátaimnak Betadine-nak és Propolisznak. Tudtam akkor már, hogy valami nem klappol, feltételeztem, hogy valami fenntart egy gyulladást. Csontszilánk elmozdulására gondoltam, vagy hogy a drót körüli kötőszöveti maradvány bomlik lassan vagy inkább rosszul s az okoz valami galibát.
2022 nyara óta írtam emailt a sebészemnek az osztályos email címre- ahonnan korábban már válaszolt - akinek nyilván nem méltóztatott válaszolni. Írtam bőrgyógyászoknak, hogy volna ez a kis bibi, s valószínűleg kis feltárásra s tisztításra lesz szükség. Nem egy agysebészet. Ha-ha. Elhajtottak mindenhonnan. Profik
2023. Akkor még IBM-es voltam, így elmentem a Medicoverhez – ingyen - annyit is ért , bőrgyógyászhoz. Álmos februári nap volt, úgy emlékszem, mert az orvos is szegény olyan fáradt volt, hogy alig voltam bent két percet. Nem vicc. Elmondtam az előzményeket, rápillantott – plim-plim - s annyit mondott: fibróma. Mondom, hogy nem hiszem, ugye, az imént ismertetett kórelőzmények miatt, szerintem gyullad…..” Ne aggódjon, fiatalember, semmi komoly.” Szó nélkül basztam rá az ajtót.
Január 8., 2024
Idénre elegem lett s miután hamarosan elutazom messzire, gondoltam nem fogok egy nyílt sebbel repdesni, így hétfő reggel a Kapás utcai sebészeten indítottam. Írtam egy ilyet, hogy kizárjak minden félreértési lehetőséget:
Anamnézis
Dystonia 1993 óta
2008 DBS - mélyagyi stimulációs rendszer
2013 az eljárás sikertelensége után a neuro pacemaker és a drótok eltávolítása után tavaly nyáron a fejbőr elkezdett fájni s vizedzeni, nem volt képes soha teljesen begyógyulni A gyulladt szövetben van valami, úgy érzem, csontszilànk vagy hasonló - ami bemozdult, s ezért nem képes teljesen regenerálódni.
Átadom az orvosnak, elolvassa, rám néz: Ezt ki írta? Én.Elismerően bólint.
Leültet. Kezébe vesz egy masszív csipeszt. Gondolom magamban, na ezzel bármit is ki lehet szedni bárhonnan.
Lányos zavarában nem adott semmit, se helyi, se semmilyen érzéstelenítést, még csak egy pacsit se.
Ellenben érzem, hogy talált valamit. Egy rég nem tapasztalt érzés jelenik meg a fájdalomhorizonton s jó tempóban elkezd vágtatni felém. Hirtelen összeáll, hogy ez a fém-csont-hús szerelmi háromszöge, s valószínűleg valamelyikük lebukott, mert mindjárt repülnek a tányérok s áll a bál.
Ekkor még azt hittem, hogy az ormótlan csipesz kapargatja, kopogtatja a koponyacsontom, de hamar jött a kijózanító fordulat. Azt érzem, hogy húzza valami a fejem s nem a jó, öreg görcs. Érzem, hogy a jobb elektródánál húzódik a bőr s húzza arra valami az egész fejem. Szóltam, hogy ácsi, s ekkor már jajdultam is, hogy stop. De a drága kolléga, mint kíváncsi s akkurátus ember nem nagyon engedett. Ekkor a másodperc tört része alatt két dolog futott át az agyamon – s szerencsére nem a két, koponyámból kitépett elektróda volt. Bár ekkor ebben még nem lehettem teljesen biztos.
Az egyik az volt, micsoda fiaskó lenne, ha azért esnék össze itt és most örökre elmúlón, mert nem írtam bele a kis anamnézisbe, hogy azé’ óvatosan, mégiscsak az agyam műtötték anno.
A másik meg az, hogy dokinak van e bármi fogalma arról, hogy mi történhet s mi történik. Simán benne volt, szerintem, hogy túl erősen húz valamit s annyi. Abszolút kétesélyesnek éreztem ott azt a pillanatot.
Az idő belassult,mint az autóbalesetek előtt szokott. Igazi halálfélelem,a pánik s a kiszolgáltatottság három testőre szegezett falhoz, s csak arra tudtam gondolni - miközben majdnem eltörtem a saját ujjaim olyan erővel szorítottam az öklömet, hogy „nyugton” üljek - hogy ha ezt most túlélem, akkor innentől ez sétagalopp.
Pattan valami. Gitárhúr. Alábbhagy a húzás, kinyitom a szemem. Úgy tűnik, még élek. Oldalra pillantok az orvos s az asszisztens megmeredve állnak, a maszk felett látom az üveges tekinteteket. A doki feltart egy 15 cm hosszú, véres drótot. Ezt:
Én az adrenalintól olyan sokkot kaptam, hogy csak pihegtem. Átmegy a szomszédba mutatni, hogy bibibííí, nézzétek mit találtam egy fejbőr alatt, jön vissza, azt mondja:
Uram, ilyet én még sosem tapasztaltam! Onnan tudtam, hogy még jól funkcionálok, mert egyből beugrott: That’s what she said. De aztán egy félszeg, még egyáltalán nem őszinte mosollyal annyit mondtam: ebben biztos voltam.
Kicsit kifújtam magam, bár itt már kezdett rám omlani az újabb hazugság súlya. Kimentem az autóhoz, beültem, ez a nóta csendült fel s elkezdtem ordítva sírni.
(Érdemes halkan háttérben hagyni a számot, tudják ezek a norvégok, hogyan kell hangot adni...a dühnek.Meg jól hangjegyekbe foglalja a zsigeri megbotránkozást, amit éreztem.)
A szám címe: A harag terhe. Szeretem az univerzum ilyen típusú kacsintásait randomitás formájában. Adekvát.
Négy percnél kb elfogyott a könnyem, de addig zokogtam. Nem is a fájdalomtól, nem is sokktól, nem is a megkönnyebbüléstől, hanem amiatt, hogy alig tudtam elhinni azt, hogy ez a rémálom újra seggbe tud kúrni szárazon, tíz év távlatából. Meg persze amiatt, hogy a sebészem anno ismételten szembehazudott,
Elindultam, hát az alma mártíromba. János kórház, idegsebészet. Azt beszéltük a Kapás dokival. hogy azért megmutatom magam a nagyúrnak.
Felújítják, nahát…nincs bejárat. Hátramentem a hátsó bejárathoz, ismerek mindent, tök abszurd. Elnevettem magam, eszembe jutott mikor ezen a lépcsőn támolyogtam fel 2008-ban az implantálás napjának estéjén, az esti cigi után, kórházi köntösben, papucsban. Akkor még hullott a vakolat. Is.
Felérek a másodikra, az új pult mögött két fiatal hölgy, az egyik gyógytornász tündér, épp dicsekszik, hogy az egyesben a Hmmhmm néni, tudott oldalt lépni, s hogy örültek.A másik segít, útbaigazít. Épp kijön egy harmadik, kicsit meggyötörtebb intéző az ajtón, mondom, hogy a Vé.d(e)rúrhoz jöttem magam megmutatni, mert ugye ez történt blabla. Elveszi a papírt. elmegy. Nézelődöm, minden új, nincs vakolat lerohadás mindenhol, még nincs húgy s fertőtlenítő szag sehol, gondolom lett már WC deszka, még az is lehet, hogy papír is. Sőt, akár zuhanyfej.
A hölgy kisvártatva visszajön s sértődötten annyit, mond:
- A doktor úr nem tud felelősséget vállalni a Kapásban történtekért.
- …………Nem is kell, csak szeretném megmutatni magam, hogy mégis…
- A doktor úr nem tud felelősséget vállalni a Kapásban történtekért.
- Értem, de ő műtött tíz éve, meg tizenöt… ő tette be azt, amit - most ő helyette - mások szedtek ki.
- Szakambulancián van.
-S az hol van? Időpontot kaphatok?
- Hívjuk fel a doktor urat a Kapásból...
Ennél a pontnál a hölgy már elkezdett lassan visszahúzódni a szobába, mint a csiga a házába, (ahol szerintem még az is lehet ott sunyított a dokim) s szépen lassan eltűnt az ajtóban, mint egy mém.
Én sem akartam volna magammal találkozni. Gondoljunk csak bele. Tíz év után megjelenik egy volt páciens, kérdéses állapotban. Ott ül bent ez a szerencsétlen, bevisz az asszisztencia neki egy papírt, elolvassa, eltátja a száját s a homlokára csap:
”Jaaj, Zsuzsika! Ennek a fickónak hagytam a fejbőre alatt vagy húsz centi drótot, tíz éve, pedig direkt, explicit kérte, hogy ne. És nem is mondtam meg neki, a macska rúgja meg! Elfelejtettem anno, pedig írt is email-t. A Kapásikolléga meg most kitépte a maradékot. Ajjjajjj. Na, hát mit csináljunk. Csak akkor jöhet be, ha ömlik a fejéből vagy elájult már. Nem ömlik? Áll a lábán? Az jó. Eddig is furcsán beszélt – azért jött hozzám, haha…tudja mit, Zsuzsika? hogy is vizsgálhatnám meg most? A hálapénz már rég elfogyott, többet kellett volna kérni talán, namindegymostmá, de ott van a felelősség kérdése is, ugye. Hogy is nézhetnék rá. Rázzuk le valahogy, jó?! Köszönöm! „
Majd nyakkendőjével letapogatta a húsos izzadtságcseppeket vörös homlokáról s izzón kipirult, dagadó pofázmányáról.
Ide a rozsdás bökőt, hogy valahogy így történt. Vagy véres drótot.
Álltam s nem hittem el. Nem vártam, hogy hellyel s teával kínálnak, de ez az egész ismét meg tudott rázkódtatni. Pedig itt nem volt se drót, se hús, se vér, se fájdalomreflex. Csak szavak és attitűd. Tágra meredt tekintettel próbáltam meg a lehetetlent s az ott lévő betegtársak döbbent szempárjaival együtt kíséreltük meg értelmezni a történteket.
Itt ülök s izzadva, írom ezt két nappal később, s nem vagyok előrébb.
Visszamentem a Kapásba, már csak a vicc kedvéért is. Látni akartam az ő fejüket is. Megérte. Ők is nehezen hitték a történteket. Felhívtunk négy vagy öt osztályos számot, egyik se vette fel. Eszembe jutott, hogy neuropacemakeres kártyán ott a száma. Felhívtuk. Nem volt kapcsolható. Itt indult be először a fejemben a Benny Hill zene.
S ekkor kb. le is dobtam a láncot. Egy jóbarátnőm kíséretében s támogatásával elnyammogtam egy salátát egy törökös helyen, sokkolva a helyi erőket, hiszen pont úgy néztem ki, mint akinek most téptek ki a fejéből egy drótot, úgy hogy nem tudta, hogy ott volt, tíz és fél év után .
Kijövök ezt látom.
Hangosan felnevettem az utcán. Nem lesz baj, talán.
Hamar a különböző bosszú kontextusok kezdtek el mulattatni. Nyilván nem komolyan, csak a fantázia meg az ügyvédek kedvéért. Elsők között ugrott be a Ponyvaregény c. film Bruce Willis-es autóval menekülős snittje, amikor a rosszakarója átmegy előtte a zebrán. És padló. Gyorsan követte pár Monty Python 16 tonna és óriás serpenyős szösszenet.
De képek, helyett, ezúttal egy másfajta emberi kapcsolaton alapuló számonkérés formálódott bennem. Egy csalódott megrendelő próbálja meg utolérni a nemtörődöm generálkivitelezőket az odaszart „munkájukért”, de kb mindhiába, mert az egyik főkolompos már külföldön van, a másik itthon maradtnak viszont gyakorlatilag megszűntél létezni és még neki áll feljebb. Gyakori, ismerős itthoni szcenárió.
Sziasztok, Urak,
Nem erről volt szó, basszátok meg.
Az hagyján, hogy az egyik elhallgatja, hogy esze ágában sem lesz senkinek sem kiszedni a két kibaszott drótot az agyamból, miután az út szélén leszek hagyva, mert nem garantálható a további károsodás, sérülés, vérzés elkerülése. Az is hagyján, hogy a másik se említ semmi ezzel kapcsolatos nüanszot a műtét előtt. Hozzá kell tennem, a gyengébbek kedvéért, ha itt el tudtuk volna csípni ezt a kis fiaskót, nincsen ujjal mutogatás, nincsen ez a feszkó mert ez egész meg sem történik és soha többé nem kéne látnom a képeteket. Be szép kis alternatív valóság, ahol nem emlékszem az arcotokra, de a nevetekre sem már.
Még az is hagyján, hogy bent hagysz tizenpár centi drótot a fejbőröm alatt, Másik. Amúgy, kérlek, magyarázd el, hogy ott akkor mi zajlott benned amikor visszazártál a műtőben, úgy, hogy előtte egy rémálomba illő átverés súlya alatt kértem, egyértelműen, hogy szedjél ki mindent, bazdmeg? Mi történt ott? Dafke? Bosszú? Teniszidőpont? El nem tudom képzelni, Komolyan.
Önkény? (Uralom.)
Az is mindegy már, hogy a pécsi kollégák szerint sikerült két milliméterrel odébb tenni az egyik baszt s ezért (is) nem volt/ nem lehetett sikeres az eljárás esetemben.
De ez, mint írtam, mind hagyján.
Az viszont, hogy miután a harmadik hentes megpróbálja eltakarítani a mocskodat (mindegy, hogy kb. egy természetfeletti csoda, hogy nem nyírt ki) s csak rá kéne vetni egy pillantást, de legalábbis emberszámba venni a vérző fejű volt pácienst, akinek egy drót lóg ki a fejbőre alól, erre te telefonról (bár én szentül hiszem, hogy ott gubbasztottál) utasításokat adva lepattintasz, mint egy bolhát?! Hát, mi a lófasz folyik itt? Hogy lehet valaki ilyen ember? Hogy lehet valaki ilyen orvos? Hogy lehet orvos egy ilyen ember?
Elmentek a bús picsába, komolyan.
Még nem tudom, hogy hány betegjogi képviselőnek, műhibaperes ügyvédnek, újságnak küldöm el ezt. Lehet hogy az összesnek, lehet, hogy egynek se. Azt se tudom, hány stúdiónak küldöm el a sztorit, hogy megcsináljuk a Forrest Gump 2-őt. Nem tudok most túl sok mindent, csak azt, hogy hálás vagyok, hogy túléltem eddig, örülök, hogy tudok még-újra nevetni, s szerintem az első hónapban rövidre zártam a negatív kvótám. Hajrá, 2024! Innen szép a nyerni!
...
Második felvonás
Én is azt reméltem, hogy itt hamarosan véget ér ez a fennkölt agyrém, de még nyilván korántsem.
Egész héten otthon voltam középszintű, de állandó sokkban, csak pár helyre ugrottam el. Se edzés, se csajozás, se fürdő , se semmi. Kíméltem magam, zöldségdáridót tartottam, vitamin rave-vel. De halkan. Esti mantrák, 432Hz – the whole shabang. A sebhez se nyúltam, bíztam benne, hogy végre varosodik.
Január 12.
Aztán pénteken tízkor. vissza Dr. Ótrángatóhoz. Mondja, hogy még egy kicsi kilóg.
???
Leküld a röntgenre. Megkapom a felvételt. Nem ritkán történik, de teljesen elállt a szavam. A jobb oldali elekrtóda egy jó két centivel feljebb van, mint a bal.
Lesújtó és átható döbbenet, Krakan-ként a mélyről feltörő, erőteljes düh. Bazdmeg, tényleg, ezt hogy úsztam meg s mit tett velem ez a másik barbár állat? Feltépett két centit az agyamban, Direkt mutattam azt a pár sort hogy ne úgy csinálja, mint tót az anyjának. Csak sikerült. Miért nem ért senki a szép, írt szóból.
Innentől napjában többször eszembe jutott a tépés végtelennek tűnő szempillantása, azóta is beleremegek mindig.
Mint azt Hannibal Lecter óta tudjuk, az agyban nincsenek érzőidegek – ezért csak egy soha nem tapasztalt, nagyon furcsa éteri hatalom markolt belém. Ilyennek képzelem az ókori egyiptomi mumifikálási eljárást, mikor kampóval húzták ki a például a kis Kheopsz agyát az orrán, csak nálam a fejtetőmön képzelt kis lukon történt mindez. A kampó nem lyukasztotta át a kis szappanbubi létaurám, de igencsak nekifeszült a vékony kis élet-halál hártyámnak. Megcsiklandozták az összes sejtem talpát az elmúlás pillanatnyi s végtelen tollaival.
Mindenféle tudatom alatt, felett s kívül kirándultam már, ilyen fura környéken még nem járt a GPS-em. Borzongató volt, a szó legősibb értelmében.
Újabb kolosszális gyomros után, mentünk Bátyámmal a Honvédba, Idegsebészeti ügyelet. Hatalmas épület, pár páciens lézeng, keresi a segítő kezeket. Mi 15 perc, két telefon, egy bizti őr s egy recepciós segítség után találtuk meg a neuroambulanciát. A háttérben elhaló sikolyok, fájdalmas nyögések, s idős emberek jajveszékelése szép, éles kontrasztban simult a faliújságot díszítő köszönőlevelek egyéni tipográfiáihoz. Két páciens volt előttünk, 40 perc múlva bent is voltunk. Fejcsóválás, menjünk a Jánosba.
Ilyen. Nincs.
Este hat felé, visszatérünk a főgonosz barlangjához. Nyilván nincs már ott, de legalább van néhány ismerős arc, tíz éve láttam őket utoljára. Nézegetnek, mintha ők is alig hinnék el a történteket. Este fél 9re megkapom a váratlan ukázt, hétfő 9 jelenés valamint a kis kötésem. Ami persze csak addig volt fent, amíg otthon rá nem jöttem, hogy túl szoros a pólya. Bizony nem ment elég vér a fejembe s ezért kezdek furin látni s zihálni. Ekkor felnevettem az otthonom magányában, hogy baszki, itt mindenki meg akar ölni. Io sono Super Mario.
Másnap muszáj volt lemennem a piacra tartalékokat gyűjteni. Kapirgálós, inyourfaceEU tojás, zöldség kell nekem a jövő hétre, ki tudja mi lesz itt. A hétvége többi részében a kis családom s az igaz barátaim tartották bennem a lelket. (Nagyon nagy respekt és szeretet forevör.)
Aki egy kicsit is ismer tudja, hogy nem kenyerem az erőszak úgy ab ovo. Az egyik korai élményem a Leghosszabb nap című film; igen, tudom túl korán néztem. Ettől kezdve érzem azt az erős empátiát a testi, lelki fájdalmat átélő embertársaim felé. A sok kórházi élmény is segített, úgy hiszem. Ezért nem szoktam fájdalmat okozni.
De. Ezalatt az egy hét alatt annyi „történés” ért (és ez még mindig csak egyfajta kezdet volt) s olyan mélyen szántón, olyan erővel taposták cafatokká kicsiny lelkem ártatlan és színes virágoskertjét, szaros bakancsokkal, hogy valami átbillent. A vasárnapi családi ebédkor szoktam inni egy feles(!) portóit koccintáshoz,azízevégett, de ez most olyan volt, mint a napalm. Felforrt a vérem s keserű, kövér könnyek között olyanokat mondtam, illetve inkább pusztító lávaként fortyogtam ki magamból, amiken még én is meglepődtem. A könnyeim sisteregtek mikor rácsöppentek az ajkaimat elhagyó gyűlöletbeszédre. Pár percre vérszomjas állattá változtam át, amit semmi más nem tudna megszelídíteni, mint rossztevőim tehetetlen, darabokra tépett, vérbe fagyott, gőzölgő látványa. Elviszem ezt azért majd terápiára, mikor már sértetlenül túl leszek s jóízűen tudok nevetni ezen. Kis türelmet kérek.
Január 15.
Hétfő reggel, János. Ja, hát a Tanár úr (innentől t.úr- a szerk), a Kútvölgyiben van. Azt a hórihorgas, kettérúgott murva élet. Miért nem lehet ezt pénteken közölni?! Nekem még abszolút hagyján, nagyon szerencsés vagyok, mert akárhogy elbotorkálok én a kis űrleopárdomhoz s odarallizunk bárhova, de aki Kazincbarcikáról vetülne a t.úr színe elé a hajnali hatos személlyel érkezve, gyalog, gerincsérvvel az mi a tökömet tud csinálni? Vár a végletekig terhelt betegszállítókra s onnan csúszik az egész napja és elkésik mindenhonnan
Tavaly 60!!! százalékkal nőtt a maszek eü.-i szolgáltatások iránti kereslet. Ka-csing. És én is voltam maszekba' anno t.úrnál többtízezerért, ott sem mondta, hogy kétszer fog átbaszni a palánkon jóvátehetetlenül, Csak hab a tortán, hogy kinek jutott eszébe kórházak körül és János kórház területén fizető parkolókat engedélyezni. A pénzből persze semmit látunk az idevezető utakon s bent se, mert a környék,ezerszer technikásabb,mint egy finn rally szakasz.
Várunk, majd bebocsáttatunk. Áldassék az ő ne…verjem össze a hazug fejét, Uram, kérlek, adj erőt.
Előző este totál zenbe raktam magam, tudtam, hogy itt most csak diplomatikus fegyelemmel érhetek el bármit, minden más rossz irányba vezet. Leginkább a dutyiba hivatalos személy elleni erőszak okán.
Leültünk, bátyám kísért. Lányos zavaromban elfelejtettem levenni a sapkám, sálam, kért, hogy vegyem le. Levettem, s a sapkám pont úgy hajítódott elé, hogy kijött belőle a kis gyilkos fejkötő.
- Gratulálok, mondta.
- Mihez? kérdem.
- Hogy, túlélte.
- Köszönöm, nem magukon múlt.
Ekkor csak egy maszk választotta el szempárjainkat. Azt hiszem véres szikrákat okádott rá a tekintetem, mert váltott.
– Haragszik rám?
- Hagyjuk ezt most. Szakmai kérdésekről szeretnék csak beszélni.
Úgyhogy elkezdtünk szakmázni. Úgy állunk, hogy a fejbőr alatt maradt kis pár centis drótot el kell távolítani, az tuti sicher. Na, de, lehet, hogy a megtépázott vége még mobilis maradna a szürkeállományomban s így potenciális veszélyforrás, ezért lehet, hogy azt is ki kell venni. Viszont az már nem egy kis beavatkozás.Tehát vagy egy kis kozmetika s drótlecsípés vagy ki kell húzni mindkét elektródát a zagyamból. Fuck me.
Itt még úgy voltam vele,hogy többet senki – főleg te, te patriarchapatkány – de, senki nem fog nyúlni az agyamhoz, de ez a hozzáállás persze az események eszkalációjával, változni fog.
Még a végén próbált jópofizni, hogy : mit csinált az elmúlt tíz évben? Mondom: próbáltam felejteni!
Először nem értette vagy csak úgy tett. Mindegy is. Enyhítettem: Most alkotói szabadságon vagyok. Itt a bátyám a segítségére sietett, hogy 9 év IBM után blabla…Nem fogok neki mesedélutánt tartani, hogy úgy edzem, hogy a totál egészséges teremtársak biggyesztenek elismerően olykor, nem fogom vele megosztani, hogy örömmel alkotok, bármilyen nehéz is néha, hogy a csodás környezetem szinte végtelen örömforrások, mert nincs hozzá köze. Azért, mert csak ellene tett a hazugságaival s a belőlük fakadó rengeteg fájdalommal, megpróbáltatással, kompromisszummal. És, mert úgyse érdekli.
Ha még egyszer valakitől meghallom, azt meri mondani, hogy a bent maradó elektróda „nem csinál semmit”, azt a saját kis drótommal fogom. fellógatni. Pontosan tudom, hogy a a lovasbalesetem extrém volt, mert milyen típusú állat tanul meg lovagolni agyműtét után ad egy, ad kettő ki tudja mekkorát kaptam Banditól anno azon a néhány új szabályt hozó, fényes délutánon. De. Bármilyen fejtrauma vagy jól eltalált amplitúdójú ütés s az elektródák bizony belekavarnak a tudatpuddingba, morfológiai változást okozva (nálam ez történt), pontosan az agy szerkezeti tulajdonságaiból fakadóan. Szerintem ez egyértelműen belátható ok-okozat még laikusan is.
Vitte be az adatokat Excelbe a kis kukorica, lemaradt a nulla a TAJ számom elejéről, most ő bénázik kicsit. Nem akartam mondani, hogy: hejj, Csöpike, cellán jobb klikk, formázás, mert még belevarr egy ringlispílt a fülem mögé bosszúból.
Csütörtökön feküdjek be, pénteken műtét. Okés, haladjunk, mindjárt megy a repülőm. Adtunk telefonszámokat, hívnak majd. (Aha.) Elküld a Janiba vérvételre, mert az csak 11-ig van. Utána jöjjek vissza ide röntgenre. Csodás, hogyne, persze.
Vérvétel. A drága nővérke mellészúr, aszongya: Hmmm, pedig úgy éreztem már bent van.
That’s what she said.
Visszamentem a Kútvölgyibe, ahol megtagadták a röntgent, miután hétfőn voltam vagy mittudomén. Nem is kérdeztem már semmit. Csak vállat vontam.
Hazamentem, , várni az idő csigalassú száguldását, útközben vettem egy jó pizzát. Olvastam sokat, főztem jókat, sőt még egy csodás randevú is kiteljesedett az ordító káosz közepén. Nem várt kis miau történt, nagyon jót tett az egész lényemnek. Mint, egy oázis a végtelennek tűnő, fájdalommal teli, rideg sivatagban, úgy töltött fel.
Másnap még az ónos esőben azért jött egy kis adrenalin bomba: kertben autóval tehetetlenül métereket csúszó, pont a legfaszabb szomszéd autójától két centire megálló, jégpáncélon kikecmergő, remegő lábú, lépcsőházban útszórósó kereső, az egész felhajtót felsózó, majd diadalmasan elhajtó, végig daloló, meguszó, esti fuvar formájában.
Micsoda szerencsés flótás vagyok.
Csúszunk? Nem.
Január 18.
Bátyámdrága, egyem meg, fél kilenc óta hív mindenkit, minden számon. Senki nem vesz fel semmit. Voltam már egy pár ilyenen, összepakolva várok s megcsörren a telefon. Már aggódnak. LOL.
Bemegyünk. Szokásos körök. Kapok matricákat, ágyat. 201-es szoba, szerencsét fog hozni, mert a szülinapom fordítva vagy ilyesmi ki babona. Szobatársam, Lali, hetvenes forma, kicsit túlsúlyos, Parkinsonos sokat látott (húsimádó), azt a heggeiből látom. Akkora húsz éves, fércelt sebhely van a mellkasán, ami ugye nyitott szívműtétet (bypass) indikál, hogy simán beférne rajta a fejem. Úgy fut a varrás, mint a gyerekrajzokon a cipőfűző. Lábán is pár hegg, kemény forma. Sokat nem beszél, miután a t.úr pár napja bekábelezte az ő agyát is, vagy talán valamit ki is vett. Nem kérdeztem. Szívből kívánom, hogy neki jól sikerüljön, Szóval ágyhoz kötött, újdonsült harcostársammal vágunk neki a következő napoknak. Enchanté, Monsieur.
Családom,barátok jönnek tartják bennem a roskadt lelkem össze. Nélkülük mi lenne. Letargia és depresszió, nyilván sokkal erőteljesebben, mint ahogy most amúgy ólálkodik körülöttem. Persze nekem így is elszorul néha torkom a sok flashback-től. Eljő az este, kapom a két parizert, a margarint. Egyiket se eszem évek óta. Gyógyulj, magyar. Éjféltől se kaja, se víz.
Január 19. Péntek
Katonás fél hatos ébresztő, kapok fertőtlenítő mosdógélt. Szerencsére van melegvíz, így boldogan ugrom be a zuhany alá, kis hidegvízzel zárok, Wim Hof nyomdokaiban. Félős, borzasztó óvatos hajmosás, hiszen 12 napja lóg ki egy kis drótcsonk a fejemből. Miután két hete nem alszom, a fáradtság, a pánik, s a zsigeri rettegés áttöri könnycsatornáim – amúgy – erős gátjait s elkezdek sírni az ágyamban, törökülésben. (Most is megkönnyezem hétfőn, mikor ezt írom.)„Not to be too dramatic, but…” kezdetű üzenetben végrendeletet írok a bátyámnak, felosztva földi ingóságaim közte s néhány kiváló barátom között, hadd legyen legalább egy kicsit nekik könnyebb, miután én már a Petivel s a drága Nagyszüleimmel, Keresztszüleimmel tekerek a téridőhintón, az Androméda galaxis naposabb felén.
Nem akarok meghalni, se rosszabbul lenni, nagyon szeretek élni – nehezített pályán is, így elég nagy kihívás szeretett, földi kis tárgyaim sorsáról dönteni, posztumusz, de megugrom ezt is. A fent említett erők ledózerolják a stressz okozta éberséget s elalszom. Délben riadok fel a finom ebéd illatára műanyag doboz érkeztére, amit a nővérke hoz. Dehát, engem mindjárt műtenek. Majd holnap, drága.
Teljes KO. Azt mondják, ki időt nyer, életet nyer. Well. A nap további része, mint nagyjából az elmúlt két hét egy furcsa gondolattáncban telik, ahol a „mindenrendbenlesz” és „miazöregistenfolyikittbasszameg” két témája szédítő ritmusváltásokkal és szólamokkal próbálnak épeszűen tartani.
Ledöntöm a félig töltött műanyag dobozból a levest, a könnyeim pótolják a sót, s az ízt. Újabb egy nap kuka. A hosszú perceket igyekszem hasznosan tölteni, etetem, itatom Lalit, hozok neki teát, állítok az ágyán, szólok a nővérkéknek, ha kell neki valami több. Már tud annyit mondani, hogy köszönöm s a mosolya is csillan néha. Csütörtökön még csak kórházi jelnyelven, kézjelekkel és tekintettel kommunikáltunk, víz, ágy, ablak, tea, nővérhívó, Toffifee. Kis kópé, alma helyett jobban csúszik a csoki, meg a banán. Nem hibáztatom.
Rövid napok.
Hosszú percek.
Remény.
Ezt a kis haikut írtam a korábbi drága, nyuszifül randevúmnak, aki azóta is szexi támaszom a virtuális térben.. Felmászok egy sámlira s egy fekete zoknival letakarom a vészjelző – tök felesleges – zöld fényét, ami bárkit s bármit ébren tart éjjeleken át. A rosszabbik fajta készenléttől éjfél után magzatpózban, szipogva végre elalszom. 7 órát sikerül is.
Január 20.Szombat
Hétkor kelünk, gondolom a hétvége luxusa. Ismét fürdő, még mindig van meleg víz. Yes. Az orvosi fertőtlenítő gél minden kis életformát feléget a bőrömön. Így képzelem a vietnámi háború napalm pusztítását. Köszönjük, Dow Chemicals.
Várok, várok, bízom, imádkozom, mantrázok. Telnek múlnak az órák, s egyszer csak jön az ebéd. A nővérke csak annyit mond, hogy ma sem lesz. A műtőben 14 fok van, pulcsiban, hősugárzókkal műtenek.
OMFG. S, miért nem szóltak/nak? Annyi hősugárzót hoztam volna, hogy a liftbe se fért volna be. Orvost nemigen lehet látni, nem nagyon csepegnek az infót. Kora délután megérkezik édesanyám, elég zaklatottan, tetemre akarja hívni a t.urat. Még nem az enyémre.. Próbálom nyugtatni. Én – szerencsére – lementem s csendes apátiában rágyújtottam. Jövök fel, Anyu sokkal jobban sír, mint előtte. Elmondja, hogy próbált kérdezni a t.úrtól, de csak arrogancia és rossz modor. folyt át a maszkján, majd úgy zárta a beszélgetést a 81 éves anyámmal, hogy menjen a francba! Nekem már semmi illúzióm nincs ezzel a lénnyel kapcsolatban, de édesanya kicsit –még – naiv. Az biztos, hogy, ha a fülem hallatára történik mindez, akkor ezt most nem lehet olvasni, mert ott fekszünk mindketten vérbe fagyva a lift mellett a földszinten a csikkek mellett, a feltört betonon, mert toltam egy dugovicstituszt a senkit fojtogatva. Az ablakon át vittem volna át mindkettőnket a másvilágra. Még a Fókusz is jött volna forgatni. Kedves ügyvédek, ez írói túlzás, a dühömet fémjelző szóvirágok, csupán.
Nyilvánvaló, hogy 14 fokban műteni rémálom lehet és pontosan tudom, milyen emberfeletti munkát végeznek, de ez még nem helyezi őket a páciensek s rokonaik felé. Meg amúgyis, nem lehet így beszélni egy nyolcvanas hölggyel. Sem. Pláne a történtek után. Tudták, hogy a műtő hűtő –haha- s mégsem szóltak semmiről. Később jött egy fiatal doktornő, aki exkuzálta a t.urat meg az egészet, s azt mondta, hogy várjam meg a hétfőt vagy menjek el saját felelősségre. Köszönöm.
Na, itt bekopogott a súlyos letargia s miután nem akartam kinyitni, kommandós kossal rám törte az ajtót s beköltözött a nap további részében a kedvem nappalijába. Eldobta magát a kanapén. Feltépte a parkettát, tüzet rakott a szőnyegen s avas szalonnát kezdett sütni, aminek nyílt seb s Betadin szaga volt. Összepakoltam, idejekorán, mert a lelkem szétzúzott ajtaján át beszivárgott még két vendég. Az egyik a Lali iránti empátia volt, miszerint, ha én nem maradok vele akkor jelentősen csökkeni fog a gondozási szintje, a túlterhelt nővérek hibáján kívűl. Kedden megy haza, addig tuti, hogy én itt leszek, ha valaki végre meg méltóztatna megműteni. A másik besurranó a Stockholm szindróma volt, úgy hiszem. Így tehát maradtam.
Soha senki nem várta még így, hogy kitudja hány helyen vágják fel a koponyáján a bőrt s a fejbőr alól vagy az agyából oda nem való drótokat húzzanak ki. Talán az első világháborúban egy szögesdrótbalesetben volt erre példa, ahol az értelmetlen pusztulással, pénzért vívott harcokban szintén oda nem illő kiskatonák döglöttek, robbantak halomra a fegyvergyárak s pár a világ felett álló nagyúr kedvéért. Nyugaton a helyzet változatlan.
22:55 valaki frekvenciát váltott. Onnan tudom, hogy a hullaszállítók éktelenül hangosan vitáztak a folyósón a halál beálltának idejéről . Papucs fel, pisilni kislattyogó, meglátom a szürke ütött-kopott koporsót. Kicsit összeszorul a gyomrom. Remélem nem a délután a gangra kiültetett drága, kis néni ment el, olyan kicsit halvány, de szép, tiszta idős tekintete volt. Minden arrajárót megkért, hogy tolják vissza, mert, hogy mit üljön itt. Én mondtam, hogy egy kicsit tessék ülni, nem jó az egész napos fekvés s felhúztam a vállára a pokrócot. De kedves, mondta szép, szelíd mosollyal. Apai nagyanyám volt ilyen típusú csoda kis lény. Apámat ’44 szeptemberében szülte, bombáztak akkor keményen. Csak azért ülök itt krónikázgatva, mert egy bomba a Szondi utca 18 első emeletét átszakítva egy ablakon a szemben lévő ház pincéjét kapta telibe, szedte cafatjaira s nem nálunk robbant. Gyerekkoromban mindig nézegettem, a mennyei családi ebédek(6-7 rántott csirkecomb – alsófelsó) után pihegve, a hatalmas javított lukat a plafonon. Drága nagyim, Pestike, így hívtuk, is kórházban halt meg egy szerencsétlen esés után, hál’Istennek búcsút tudtam venni tőle, megköszönve mindent, amiket tőle kaptam, legfőképpen a végtelen szeretetét és a megismételhetetlen erdélyi ízeket.
Január 21.Vasárnap
Tudtam aludni, bár alvásnak nevezni a folyamatos morajló zajban, zöldhályogos félhomályban fetrengést kicsit istenkáromlás, azokhoz a 8-9-10 órás szunyamaratonokhoz képest, amiket csinos, kis otthonom falai között, esti edzés és szauna után. szoktam véghez vinni. Úristen, de hiányzik az edzés.
A dsytonia két dologra ugrik, a stresszre és a tétlen fáradtságra. El lehet képzelni, milyen állapotban voltam illetve vagyok, mikor ezt írom. Húzom a lábam, olyan kásás néha a beszédem, mint a Tamás, s egy kellemetlen, zsibbasztó s minden síkon fájdalmas delíriumban lebegek. Szerencsére Lali nagyot hall, így a zene csodája mindig segít a testi s lelki kihívások óráiban, hol Estas Tonne, hol Pink Floyd szól, néha berakok Opeth akusztikus balladákat. Norah Jones, Vega Trails, Frank Sinatra., Louis és Ella, no meg Elvis. Zenével s humorral lehet csak túlélni manapság.
Este fürdetik Lalit, én írok, szól a zene, bejön a friss nővérke, lelkes, lelkiismeretes, pontos s szép is. Átmossa, forgatgatja a nagy, majdnem tehetetlen férfitestet ez a csöpp leány. Elmegy, én adok inni a Lalinak, aki két korty után ennyit mond, olyan tisztán, hogy így még a négy nap alatt nem hallottam: Fúú, de jól csinálja a kiscsaj!
Jót nevettünk. Itt is vannak csodák.
Az esti cigi rituálé itt mindig kicsit kétélű. Beszállni újra s újra abba a liftbe, amely anno életem legrosszabb döntéséhez vitt a hordágyon, az ismerősen hűvös felületek csillogása, a tépett, szakadt fémek vágóképessége, elég ambivalens. Egyrészt hálaadás, hogy még élek s nem tépte ki senki és semmi az agyamból a drótot, másrészt kompakt, kis félelemcsokor a holnaptól, hogy mit hoz, illetve esetemben eddig mit nem. Nézni a neonban a füst felmárványosodó fürge fonalát, ahogy fluid fraktálként szertefoszlik a hideg sötétségbe, örökre, átlátszó semmivé puhulva. Mint a létezés illúziója.
Január 22. Hétfő
Fél hétkor kelünk. Két napja már muszáj voltam kontyot kötni, mert ugye a szép viking, harci fonatom –amit ugye a pénteki műtétre font egy barátnőm már rég feladta, sajnos. Úgy szeretem, mikor a fonástól hullámos lesz a hajam. Gay. Szóval kitámolygok még oroszlánfejjel, mintha most jöttem volna egy Slayer koncertről hirtelen nagy csattanás, elment az áram, teljesen.
Monty Python.
Eszem pöppet, nyújtok kicsit, miután cigizek, várom a vizitet.
Jönnek 9 óra felé. A t.úr már szabin van két hétig, micsoda isteni kegyelem ez, mindkettőnknek . Hatvankettedszerre hallom, hogy megbeszélik a műtéti tervet, rendet s beszélniük kell a t.úrral. Eltelik a nap, egész nap írok, kicsiket sírok, szerencsére, tisztul a rendszer. Édsanyám bejön, próbál megértést találni e rideg gépezetben, de leginkább ő is csak vár. Hazaküldöm, de nem hallgat rám, ez ennek a generációnak úgy tűnik nehéz.
Kopi barátom látogat, ő is sokat tapasztalt harcostárs, a nővérhiány miatt ketten felrakjuk Lalit az ágyban. Kifigyeltem, hogyan kell az ágyat mókolni, az éjszakás nővér, István csak kilövési pozíciónak hívta. Ágy alsó része fel, bzzzzzzzzzz, felső része le, bzzzzz, Lalikám fogd meg a fogódzkodót s told magad a lábaddal. És, kész is vagyunk. Megy ez mint az ágybaszarás. Mosolygunk egymásra.
Drága bátyám is bejön, derülünk a helyzet kifogyhatatlan abszurditásain, néha hangosan, mert annyira szürreális képeket, jeleneteket produkál egy ilyen sokoldalú hely, hogy szinte hálásak vagyunk, hogy láthattuk.
Esti vizit. Az osztályvezető főorvos úr tisztelt meg s egy reális szerdai időpontot lengetett be, kis műtét lesz, mert ugye azt már kezdik azért elismerni fejet csóválva, szemlesütve, port rugdalva, hogy bizony „túl kockázatos” lenne kivenni az agyamból bármit.
Ez az egy mondat hiányzott 2008 tavaszán.
Egy.
Mondat.
Január 23. Kedd
Nem merek enni, inni hátha ma lenne a műtét. Barokkos, de ne rajtam múljon. Én nagy brunch matyi vagyok otthon, mindig főzök jókat, így ezt a pár napot, igyekszem, „intermittent fasting”„-nak felfogni, bár sok zsír nincs rajtam, pláne a 15 napja tartó gyomorgörcs után.
98/63 vérnyomás. Levizitelik gyorsan a Lajost, ma megy haza, varratszedést követően. Mondják, hogy majd jönnek átbeszélni a mindent. 63x. Mkay. Legyen így.
Lajos kérdezi, hogy miért sírok. Jóój, te drága kenyér, már nem sírok, az szombaton volt. Kis csúszás. Parkinsonos demenciánál gyakori. Vajon mennyit észlelt a közös pár napunk kalandjaiból? Nem tudja meg soha senki.
Félálomban nézem a Delírium TV zsizsikes, hangyás ismétléseit, mikor Lalit kitolják. Nem tudom, nem hiszem, hogy fog rám emlékezni. Drága váci, V.Lajos bácsi, fájdalommentes, derűs további életet kívánok!
Nem jön senki persze. Délután egy rezidensbe botolva, ő közli velem, hogy pénteken lesz a műtét. Sóhajtok, más már alig megy szinte. Lassan elfogynak a szavak s a könnyek. Mára.
Január 24. Szerda
Korai kelés a protokoll szerint. Eszem egy kicsit. 9 vizit. Mindjárt jövünk s átbeszéljük. Fél óra múlva jön a két fehérköpenyes.
Valószínűleg jövő kedden lenne s a t.úr csinálná, mert akkorra ugye visszaér, meg ő tette be. Értik, hogy nincs bizalmam már, de torlódik a műtő, meg a t.úr tette be, ő tudja. Egyértelmű, hogy kerülgetnek, mint a véres rongyot..
Engedjem-e azt az embert újra vágni, aki eddig csak rombolt s hazudott s akit soha többet ebben a csodálatos, kurva életben nem szeretnék látni (max. a vádlottak padján ) vagy….nincs más alternatíva. Február 12..-én repülök az egyre jobban megérdemelt nyaralásba. Életem második-harmadik legnehezebb dilemmája. Az Amerikai úton legkorábban jövő pénteken műtenének. Beszélek telefonon Koppánnyal, bömbölök, a taknyom a bajszomon csillog. Olyan, mintha minden reggel könnygázban waterboarding-olnának, éhgyomorra, hogy csak maró epét tudok hányni, két, a túlélést éppen hogy biztosító levegőért kapkodás után.
Az utolsó romos bástyámat is szurkos, égő ágyúgolyó roncsolja. Persze áll még keményen, csak legalább annyi tátongó luk van már rajta, mint szikevágta seb az én kis testemen.
Csak akkor kezdtem el zokogni, mikor már kiléptek –orvosok előtt nem sírunk. De akkor úgy, mint 2011.december 11 délutánján vagy mint 16 napja az autóban a Kapás előtt, a friss agycincálás után. Nehéz mérni a dühöt s az elkeseredettséget, súlyos alváshiány s fojtogató szorongás mellett, a megannyi hazugság lélekölő, le nem vakarható, ragacsos éjsötét árnyékában. Elapad a könnycsatornám, kiszáradt. Mára. Anyu bejön, egy pillanat alatt lefagyasztom arcáról a kedves mosolyát. Nem tud megszólalni, elküldöm a dolgára.
Elkezdem átcsatornázni a dühöm s nekiállok felváltva írni és tolóckodni egy járókereten. Ezt először 11 évesen csináltam a csípőműtétem után. Onnan ered atlaszi vállam.LOL. Csak bírja még a terhelést.
Kb. két óra múlva megyek le cigizni, kilépek s ott áll Édesanyám az orvosra várva. Kérdem, hogy miért, azóta itt vársz. Könnytelen sírásra görbülőn kérlelem, hogy menjen haza, de nem tágít. Anya csak egy van.
Láttam ma a folyosós nénit, vittem neki egy kekszet. Mosolygott.
Az ebéd után megyek ki s Anyum a maszk mögött mosolyog, kicsit. Elmondja, hogy bevárta a főorvos urat, s pénteken megcsinálnak, tuti. El sem hiszem. Eddig nem tudtam, de az öröm s a bánat két külön könnyzacskóból folyik, mert az örömkönnyek kezdtek el legördülni az arcomon. Még nem merem teljesen elhinni, de kaptam egy kis erőt s reményt
Jött új szobatárs, Ádám, fiatal, bikaerős roma fiú. Még ő is mosolygós. Boxoló, súlyemelő csibész. ’Naményból. Porckorongvalamilye van holnap kap bele szurit.
Az Éjszakás Nővér mondja, hogy holnap műtét. Drága, de hát, pénteket mondott a főorvos úr. Ő ezt látja a rendszerben, ehhez tartsam magam. Aye, aye, mylady. Éjféltő hatig ébresztőig alvás.
Január 25.Csütörtök
Mindig mikor elkezdődne valahogy az álmodás, jönnek s rázzák a lábam. Félzombiként slattyogok a mátrix által még csak félig betöltött folyosón. Megyek lightnapalmozni a sápadt kis bőröm majd visszafekszem kicsit s jön vérnyomásmérés. 101/58. Zen e füleimnek.
Vissza tudok, aludni egy pöppet, jót is tesz. Hozzák a reggelit, sóhajtok, hogy az utolsó felültetés. Nem is zavar már, úgy vagyok vele, hogy ennyivel tartozhatok az ördögnek.
Elnyammogom a reggelim, a gluténmentes opció rizsfelfújt tallérokat sztoikus nyugalommal mártom hol a házi szilvalekvárba, hol a mindenmentes nutellába. Iszom hozzá a jó kórházi teát, furcsa, de rá lehet kattani. Én nem iszom cukros lónyálakat, néha nyáron szörpöt, de ez a tea olyan függőség-trigger lehet, mint a Meki vagy a cigi.
Aztán fél 12 körül, váratlanul, bependerül a főorvos úr, hogy showtime. WTF. Gondolom magamben: Ahhh, Universe, you dirty little trickster. Kapok kanült, elbaktatok pisilni, levetkezem gatyára, jön a műtősfiú. Átfekszem a műtőasztalra, nagy halogén lámpák, sok kis kütyü, csövek, gépek, drótok. A nerd’s wet dream. Az egyik monitoron a Wacky Races, (Flúgos futem, Hanna s Barbera) című rajzfilm volt a képernyőkímélő, ott volt Muttley, Penelope meg még pár ismerős arc. Mosolyogtam hangosan, mert eszembe jutott, hogy 2008-ban egy Szűz Mária képpel szemeztem a műtét előtt,. Az nem hozott úgymond szerencsét, bár nem arra lett volna igazából szükségem, ugye.
Sajnos még egy gyors kacsába pisiléssel, picit megkavarom a műtő rendjét, de hát a tea.
Altatás nem lesz, mert ugye ettem, de azért kapok pár ampulla finomságot. Valószínűleg valami ketamin koktél volt, majd megkérdezem, de elég jól bizserget. Jön a hajnyíró, majd a spricni s a kis tűszúrások a fejbőrbe. Közben ilyen vicceket mesélnek, hogy : Hogy hívják a nagy felbontású görög istent? Hádész, vagy hogy hívják a zóld papot? Környezetbarát. A homlokomra csapnék többször, de már be vagyok takarva. Megtudom, hogy az orvosok is emberek,s hogy bizony az új diabétesz gyógyszer felperzseli a szegény gyógyító összes belső csövét. Pulzusom OK, de hallom s persze érzem, hogy nem az átlagos 65 körüli chilltempo, hanem inkább 90-100, ami már majdnem techno, az pedig nem a szívem csücske.. Pi-pi-pi-pi-pi.
Az érzéstelenített bőr, hús nem fáj, de miután a koponyacsontom tart ellen, így sejtről sejtre érzem, ahogy a szike könyörtelen éle lassan, de biztosan szétválasztja a szövetem, mint Mózes a Vörös- tengert.
Először akkor éreztem – illetve nem éreztem – ilyet, mikor 91-ben a SOTE Ortopéd Klinikán megkaptam az első epidurálom s gyerekként tapasztaltam meg azt, hogy nincs lábam, persze ott volt, láttam, de csipkedtem, ütögettem s semmit sem éreztem. Még szerencse,m mert utána egy Black&Decker fúróval tettek be egy tizenpár centis csavart a combcsontomba. Happy times.
A fejem azért mozog kissé a behatások s nyisszantások hatására, próbálom elképzelni mit láthatnak most az orvosaim. Kis vadhús eltávolítva, drót megzabolázva lecsippentve örök nyugalomra helyezve.Körülbelül 12 és fél perc alatt végeznek, de lehet csak koktél kavarja fel az érzékelésem, viszont akkorát sóhajtok, hogy a világ - ebben a pillanatban égő - összes gyertyáját elfújtam volna. Ha igazak a yoga-jelszavak, örökre kifújtam magamból minden negatív élményt s lehúzó hatásukat is. Na, mássz, te!.
Visszatolnak a szobámba, kicsit még kábszizottan írom mindenkinek a meglepetés híreket. Lecsepeg az infúzió, megcsodálom a műanyag csőbe visszacsurgó vérem meghatározhatatlan színkódját. A pécselyi rózsabokromon van ez a fotózhatatlan szín, amely a halvány rózsaszíntől a kárminvörösig mindent tartalmaz, egyszerre.
Január. 26. Péntek
Innen már csak címszavakra emlékszem, annyira megújultam. Nyugodt éjszaka után másnap délben, úgy húztam el onnan, mintha soha ott sem lettem volna. Zárójelentés, ekkor és ekkor kötözés, minden jót. Első héten még otthon voltam, de hoztak barátaim a piacról mindent, ami gyógyít. Zöldség, gyümölcs, lekvár, mangalica kóstolók. Újra főztem s örvendeztem az ízeimnek, sütemények tucatjaiba, smoothie-patakokba fojtottam maradék múló bánatom s fájdalmaim.. Családommal s barátaimmal örvendezve telnek azóta az órák s napok, szépen dolgozom le az alváshiányt, edzeni még egy hétig nem lehet. Fuck me.
De, innentől diszkó, saját ágyban meditálni a mindent felülíró, sejtszintű gyógyulásra könnyebb, mint a neonízű, linóleumfényű, kórházi fekhelyen.
Eredményes volt az elmélyülés, hiszen patika sebet produkáltam, szépen be is gyógyult a mai napi varratszedésen.
Ha nem velem történik ez az egész, másnak bajosan hinném el.
Ma elrepülök messzire s újult erővel fogok visszatérni.
Köszönöm, innentől jól leszek.Megcsinálom a csodát!
Gyógyulok, alkotok, írok, szeretek, továbbra is.
Ti meg basszatok innentől nélkülem, kedves magyar „egészségügy”!
