Az ember a legtöbbször nem azoktól az emberektől kapja a válaszokat, akiktől várja. Azoktól, akiktől várja, általában nem kap. Mert, azok az emberek, akiktől várja, akikben megbízik, s akiket szeret, féltik őt a válaszaiktól, s félnek válaszokat adni.
A félelem rossz tanácsadó. A félelem elhomályosítja a tudatot és így nem tudunk helyes döntéseket hozni.
A mai világban - szerintem - két nagy ellenségünk van. Nem. Nem a komcsik, meg a fasiszták. Azok csak színes papírsárkányok a hazugságokkal színezett média hasábjain.
Amiktől valóban tartanunk kell, s egy szebb jövő érdekében nap, mint nap meg kell(ene) küzdjünk, azok a saját félelmeink s az ebből fakadó korlátaink.
Tulajdonképpen mindegy, hogy politikáról, vallásról, szerelemről vagy munkáról van e szó. A lényeg, hogy az őszinteség hiánya, valamint az igazmondástól (illetve, az ezáltal kiváltott reakciótól) való rettegés mindig rossz eredményre vezet. Ezzel, persze nem azt akarom mondani, hogy a az ember képébe vágott meztelen igazság, mindig erkölcsi dicsfénnyel árasztja el a bensőnket, de ahhoz mindenképpen hozzájárul, hogy reális és racionális következtetéseket vonjuk le egy adott helyzet tanulságaként.
Elveszteni valakit sosem könnyű. A halál, ugye, megmásíthatatlan, de ha egy számunkra fontos ember lép ki az életünkből, az is egyfajta gyászt hoz a lelkünkbe. Nem csak az addig együtt töltött idő hiánya, s az így felszabaduló, újdonsült szabadidő kitöltésének erőltetése jelent furcsa, máshoz nem hasonlítható hiányérzetet és feszülstéget, hanem az addig megszokott gesztusok, mozdulatok, pillanatok, illatok elvesztése is komoly lelki fájdalomfaktorral bír. A szeretet mindig alakul. Vagy megújul, vagy elkopik, de mindig mozgásban van. Olyan, mint az élet.
Azt már gyermekként is furcsálottam, hogy az 'ember mindig azokat bántja, akiket a szeret'. (Ezt a mondást nagyjából ugyanarról a közhely/faszság polcról szokták levenni, mint a 'kivétel erősíti a szabályt'.)
Persze, hogy azokat bántja, hiszen akiket nem szeret, azok úgyis leszarják/azokat úgyis leszarja - megfelelő aláhúzandó.Akikkel olyan kapcsolatban állunk, amelyben a szeretet különböző, ám őszinte formái megtalálhatóak, azok nyilván zokon vehetik, ha más véleményt, más magatartásmódokat formálunk, mint ők, hiszen ez az ő félelmeiket csalogathatja ki a gardróbból. Miért nem úgy gondolja, ahogy én? Miért cselekszik másként, mint ahogyan az nekem tetszik?
Ráteszek még egy lapáttal. Az ember egy szar (pár)kapcsolatban, mindig a másikkal van elfoglalva. Miért viselkedik velem így? Hogy lehet ilyen geci? Stb.
Nincs ideje saját magára időt fordítania, mindig lefoglalja az, hogy a másik mit csinál rosszul, hogy csinálná a 'tökéletes partner', mit kellene rajta változtatni. Stb.
Ha egy jó párkapcsolatban találja magát az ember, ahol megbecsülés, szeretet és odaadás veszi körül, ahol nem kell a másikkal foglalkoznia s magával találja szemben magát az ember, na, akkor jönnek ki a szörnyek az ágy alól. Ha magunkkal kell a tükörbe nézni, s nem a társunkat boncolgatnunk, a legtöbb ember összeszarja magát. Mert, alapvetően nem szeretjük önmagunkat. S, aki nem szereti önmagát vagy legalábbis nem képes elfogadni és becsülni magat a hibáival, s hiányosságaival együtt, az nem képes másokat tisztán szeretni.
Ritka manapság a feltétel nélküli szeretet, mint a fehér holló. S, mit csinálunk a fehér hollókkal? Kinyírjuk őket, s kipreparáljuk. Hogy mutogatni lehessen, hogy egyszer ilyen is volt.
A mai modern ember - kitéve a sok szarnak ami a nyakába ömlik a különböző csatornákon - már nem igazán tud a felhőtlen, feltétel nélküli boldogság állapotában feloldódni, mert mindig rettegni kell valamitől.
A boldogság sok kis, boldog pillanat gyöngyfüzére. Nem azon kell aggódni, nem attól kell félni, mikor lesz vége, vagy melyik az a következő gyöngyszem, ami kevésbé fényes, mint az előző. Mindig az adott pillanat, adott gyöngyét kell simogatni, csodálni.
A pillanat pedig csak a mienk.
Azt nem veheti el az adóhivatal, nem veheti el a rendőr, se a föld, se az ég.
Az élet nem könnyű, folyamatos harc, de ahelyett, hogy másokkal küzdünk, magunkkal kellene felvenni a kesztyűt. S, ha magunkat képesek vagyunk legyőzni, minden csatát megnyerhetünk.
Köszönöm, Livi, köszönöm Szabi. Riszpekt!
