Megnéztem ma a Pink Floyd: A Fal című filmalkotását, és örök párhuzamkereső énem ismét hatalmas mosollyal tér ma nyugovóra. Nem kis aktualitással bírnak a képek s a hangulatok, nemcsak mai magyar valóság, hanem a történelem minden egyes kifagyasztott kis
momentumának tekintetében is. Elgondolkodtató. Én általában nem vesződöm a politikai közéletnek nevezett alsótagozatos bábjáték próbaelőadásaival, de a mai beszámolók, fagyos kesztyűvel tekertek egy nagyot tűréshatárom mellbimbóin.

Számonkérés, felelés, fingja nincs az anyagról.

Ott kezdődik, hogy a háttérben egy igazi jólétben kikerekedett hölgyemény sms-ezget, miközben az osztályelső bizonyítja felkészültségé(nek hiányá)t az igen zizegős és még inkább zizzent nemzeti osztályteremben. Édes lányom!  Azonnal írom a figyelmeztetőt, és fáradjál csak ki házifeladatoddal. Jaaaaa, azt se tudja, hogy volt-e egyáltalán...na, hagyjuk, inkább figyeljünk a másikra, az hogy hebeg-habog, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülünk, miként kell középszarul hadoválni.
A padsorokban konstans, műszerekkel mérhető feszültség. Tuti, hogy ha valaki elengedne valami nem odaillőt (mint, ahogyan szoktak), a lurkók kiesnének a padból a röhögéstől. Azonban ennél érdekesebb nekik, hogy akire pont ma esett Sors tanár úr ujja a naplóban, az nincs éppen a helyzet magaslatán. Nekünk viszont érdekesebb kicsit a sorok között olvasni, szószerint. Nézzük, mit csinál a többi nebuló.

Előszöris, mindenki baromi boldog, hogy nem ő áll ott a katedrán. Ez azért van, mert senki nem tudna megnyugtató választ adni a feltett kérdésekre. Sem a tanárnak, sem unokáinknak, hogy ennek idején mit is kúrtunk/szúrtunk el nagyon...már megint. (Megfelelő aláhúzandó a favorizált történelmi-ideológiai hátizsákok színeinek megfelelően!)

Semmi értelme megkérdezni a mögötte ülőt se. Az túrja az orrát, egy négyhavi panel-fűtésszámlás jakkéban, amaz meg készül a következő kolbászleakasztó csínyre. Van aki, újságot olvas, nevetgél, hogy mekkorát tüsszentett, sugdolódzik, de mindig van valaki, aki, kajánul nevet. Elkeserítő, hogy ezeket a gyermekkorban felvett, súlyos szegregáló magatartási formákat soha nem növi ki az ember...a legkönnyebb kiröhögnini a szenvedő felelőt...ha, tudsz, segítsél neki, a kutyafáját,  mert most az egész iskola elkövetkezendő osztálykirándulásai forognak kockán! Nemcsak az utolsó kéthavi osztálypénzt bukjuk, hanem kukoricán fog térdepelni az egész elfuserált iskola tíz évig, baszki!

Nem mintha csodálkoznék én már bármin, de ilyen időkben kicsit több kell, mint keserédes gúny. Ez nagyon jópofa néha, ellenben sokkal kevésbé hasznos.

Mi már áltsuli harmadikban is, egy emberként álltunk oda az ős-igazságtalankodó osztályfőnök elé az erdei iskolában, mikor kérdezte, hogy ki kezdte a homokbomba-háborút...értelmiségi, burzsoá vagy munkás gyerek, ateista, keresztény vagy zsidó, tökmindegy volt...nem volt kérdés, hogy nem együtt visszük el a balhét...
 

Itt meg aztán áll a bál a javából! Mindjárt leküldik az új igazgatót, hogy rendet tegyen ebben az átok-osztályban...

Ui:...ja, és természetesen senki nem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok