Ez évi születésnapi meglepetésem magamnak - csak úgy, mint tavaly - az elmúlt időszakban eltöltött jópár nap volt balatoni menedékemben. A mesés ősz lebilincselő látványa csókolgatta a retinámat az ajtón kilépve. Házon belül pedig, Pécsely kulináris csodái kényeztettek, de a kandallón sült, kertből szedett rozmaringos szalonna és a szintén kerti bazsalikomos, alma darabkákkal olvasztott camembert, szárított paradicsommal kötött ízházasságáról majd egy gasztroblogban értekezem, talán. Ez a fantasztikus, vidéki remetelét erre késztetett.
Jelen pillanatban itt ülök az élő múltban s a haldokló jövőben.A múltban, amely eme jelenben lehetetlennek tűnik. S a jelenben, ami múltban elképzelhetetlen volt.
Itt üldögélek azon az ágyon, amelyen kisgyermekként aludtam és nem is olyan régen -számomra- egyik legkedvesebb emberrel vihorásztam, ölelgettük egymást s közös barátunk legénybúcsúján élveztük az élet minden cseppjét, slukkját. Az élet haladt közben. Őt és még megannyi dolgot elvett, de sokat is adott. Nem szűkölködött a tanulnivalóban. Leckékkel szolgált, amiket csak tapasztalni lehet. Magolni nem. Minden olyan egyszerű, csak be kell tudni fogadni. Na, és ez a legnehezebb.
Mai világnézetemmel tudom, hogy az ember minden tapasztalásáért hálásnak, vagy legalábbis befogadóképesnek kell lennie, hogy megértse mi az, amit az adott helyzet tanít számára. Rengeteg dolgot persze, nem értek jelen pillanatban, de remélem szép lassan majd mindenre fény derül. Ennek a fénynek türelem az ára. Az, hogy képesek legyünk ép ésszel kivárni a megvilágosodás percét, amikor csak felszabadultan belenevetünk fénybe: 'Tyhjaa, ezen feszültem annyit?!". Úgyis ugyanaz a vége mindannyiuknak. Ez és még megannyi más dolog is alátámasztja azt, hogy egyek vagyunk. Kósza felhők egy viharos égbolton. Ugyanazon energia változó intenzitással tündöklő csóvái.
Az elmúlt időszak tudat(alatt)i vizsgálódásai során találkoztam egy végtelenül egyszerű, mégis velőtrázó fogalommal, mely angolul az 'impermanence' írott alakját viseli. Annyit tesz, lényegileg, hogy bár most mindenki itt van, például száz évvel ezelőtt és száz évvel ezután senki nem volt, illetve nem lesz itt. Számomra ez nem csak egy fajta sci-fi-be illő reinkarnációs mátrix elméletet igazol, hanem legfőképpen azt, hogy az élet tapasztalata a legalapvetőbb közös vonásunk, amely tapasztalás fantasztikumától már oly' régen megfosztott a robot-élet, mindannyiunkat.
A sok fájdalom, hazugság, kicsinyesség, csőlátás, önzés, árulás, rosszindulat, gyávaság, félelem és fáradtság mind-mind csak arra jók, illetve arra lettek használva, hogy életünk isteni vagy reális szóhasználattal élve, univerzális mivoltát a lehető legkisebb közös többszörössé, bulvárstatisztikává, üresen kongó popdalocskává degradálja. Nem hogy, nem vagyunk képesek felfogni fantasztikus űrbéli utunkat, de elfogadni, sőt, megismerni sem engedtetik számunkra a sok általunk kreált intézményrendszer által.
Minden politikai, vallási, bürokratikus rendszer kihasználja ezt. El lettünk szakítva emberi (isteni - Életből fakadó) gyökereinktől, amelynek eredete a végtelen, felfoghatatlan, egyszercsakottlett kozmosz. Hajtjuk a túlélés és prosperálás mérgező mannáját, a pénzt, mert nincs más alternatíva.
A mindenkori hatalom úgyis seggbekúr minket, bár hetero-k vagyunk lelkületileg. Nincs különbség: kommunizmus vagy fasizmus, demokrácia vagy diktatúra. A különbség annyi, kinek a haverjai ússzák meg s ki az aki, fogcsikorgatva tűri magában a hatalompost. Nem kiabálunk torkunk szakadtából, hiszen nem is tudjuk mi folyik itten. Egymást gyilkoljuk, gyűlölködünk, taszítjuk el a másikat, önnön undorunkból fakadóan. Nem is hisszük, hogy áldozatok vagyunk.
Már jó ideje igyekszem szemernyit sem foglalkozni politikával, mert csak felbasznám magam rajta, mint gondolkodó ember. Kezdjük ott, hogy egyetlen embert se kedvelek onnan. Olyan lakótársra emlékeztet, mint amilyen kb. Amerika lenne: 'Upsz, szétbasztam az összes cuccod? Nem tudtam, hogy a tiéd.' A koppenhágai kollégiumomban volt egy ilyen csaj, akit senki sem szeretett a folyóson, mert még akkor is tahó volt, ha kedves próbált lenni.
Hogy lehet az senki nem kérdőjelezi meg a (modern) politika létjogosultságát? (Ja, börtön jár érte.) Semmi produktumot nem mutatnak fel, soha. Szabályokat alkotnak, amelyek szépen lassan az élet minden területén ellehetetlenítik az embert és a természetet. Abban a dicsfényben tetszelegnek, hogy értünk "dolgoznak". Micsoda pofátlan hazugság. Tömik a zsebeiket, meg a Louis Vuitton táskáikat, a csókosok Nokiás dobozait. Közben eladnak mindent, ami értéket képvisel, többek közt a jövőt - bármennyire megfoghatatlan illúzió is a koncepció. Csak olyan dolgokba fektetnek, amik pusztítanak, atomenergiába, chemtrail-ekbe, oltásokba és energiaital gyárakba. Minden olyan területet, amely emberként vinne előbbre minket - oktatás, tudomány, kultúra - szisztematikusan és koncepciózusan rombolnak szét. Az összes politikus olyan kibaszott korrupt, hogy bármelyikük mosolyog, egy angyal vérhast kap. Olyan gerinctelenek, hogy legszívesebben csigalépcsőn alszanak.
Aktuálisan vérforraló példája ennek Kishantos. (Csepp a tengerben avagy a jéghegy egyik csúcsa, sajnos.)Hogy történhet ez? Koppány barátom kiáltotta minap az éterbe ennek kapcsán, hogy mi a fasznak kell történnie, hogy azt mondjuk elég?! Egészen pontos megfogalmazás. Meddig tudják lenyomni minden nap a hazugságaikat a torkunkon? Mindenki magában forrong vagy az utcán - Európa tettrekészebb helyein (Lisszabon, London, Barcelona, Róma), de az nem szerepel semmilyen sajtóorgánum híreiben. Csak a pánikkeltő, félelemmel és szenzációval átitatott bulvárhányás ömlik a médiagecik szájából: Egy újszülött eladta a szemeit, hogy ki tudja fizetni a fogait!
Hogy tehetjük ezt az saját otthonunkkal? Gyönyörű bolygónk, Gaia, rengeteg helyen mára annyira maradt természetes, nőies, kívánatos és szép, mint egy kipukkant, túlfőtt kolbász. Ahol az ember és istenített technológiája megfordul, ott nem marad más csak méreg és pusztulás. Mi vagyunk az egyetlen organizmus, amitől a Föld legszívesebben örökre megszabadulna, így ránk gyújtja, -fagyasztja, -olvasztja magát. Mintha, az óceán kiköpné a bálnákat: 'Húzzatok innen a faszba! Elég volt belőletek!' vagy az eukaliptusz fa erőteljesen jobbra-balra dülöngélve rázná le magáról a koalákat: 'Tűn-je-tek már a pi-csába!' Ezt váltjuk ki a fogyasztói 'kultúrával'. A saját planétánk öl minket halomra, válaszképpen, teljesen érthető módon.
Tudás és erőforrás alapú létfenntartás helyett - a mai napig! - többek között, hitházak színjátékaiba menekül a sok elveszett ember. Vallásokba, amelyeket két - vagy ötezer, vagy ki tudja hány ezer év alatt sem tudtunk leleplezni: emberek dumálnak képzeletbeli barátjukról. A vallás amúgy is csak formalizált pánik a halállal kapcsolatban. Főleg a keresztény kultúrkörben. "Úh, jön a halál! Vegyük fel az arany-lila köpönyeget meg a furcsa kalapot!" Istent is csak azért találtuk ki hogy, azt higgyük hiányzunk majd valakinek, ha visszafordíthatatlanul szétbasztuk az egész Földet és (nem) mellesleg kinyírtuk egymást.
Hogy lehet, hogy elhittük/el tudták 'honatyáink' hitetni velünk ezeket az átlátszó hazugságokat, mint a gazdasági növekedés fontossága vagy, hogy jövőre jobb lesz vagy nem lesz áremelés vagy tanulj, hogy megélj, satöbbi, satöbbi. Szavahihetetlen bűnözők, mind egy szálig.
Ami nem összeegyeztethető a természet törvényeivel, a fenntarthatóság és megújulás áldásával annak mennie kell a süllyesztőbe, mert hamarosan belefulladunk saját magunk által tervezett és kivitelezett, bűzölgő ipari pöcegödörbe.
Intergalaktikus galacsinhajtó bogarak vagyunk, csakhogy a mi gombolyagunk már nem az édes anyaföld testéből van - amelyek megújulva táplálnának minket, hanem műanyag flakonokból, AIDS-ből, autóalkatrészekből, "növény-védőszerekből", fogamzásgátló maradványokból, eldobható pelenkákból, kőolajkatasztrófákból, gyógyszeriparból, nukleáris időzített bombákból gyúrtuk. A fejlődés nevében.
Hol van a stop gomb?
Köszönöm, Dylan. Respect.
