Mentál Hiéna

Sokan kérdezgették, miért nem írok már...nos, igen valóban már picivel több, mint egy hónapja kijöttem a kórházból, és őszintén szólva azon voltam, hogy a lehető leggyorsabban visszarázódjak a régi életembe. Szóval, elnézést a tétlenségért, mindjárt körbejárom ennek okait...

Az első kórház utáni élményem, nem sikerült a legjobban...utolsó ebéd gyanánt, édesanyámtól kínait rendeltem, mert (ezidáig) szerettem, az igazi kínai-kínai kajával köszönő viszonyban sem lévő európai, mutáns ételkészítményeket. Mondanom sem kell, hiba volt...Bekaptam valami ételmérgezést, de a keményebbik fajtából...hajnalban már durva hasfájásra ébredtem, amin mondjuk nemigen segített a kórházi reggeli, (értsd: biliárdgolyó keménységű keménytojás, és nem sokkal puhább kenyér) majd onnantól kezdve egy nagy émelygéssé vált a nap...Az elbocsátó szép üzenet kézhez kapása előtt még elvesztettem az eszméletemet, tuti, ami sicher, de szerencsére csak vércukor szintem rakoncátlankodása maitt...

Elköszöntem mindennapi hős szobatársaimtól, utoljára rákacsintottam a nővérkékre, és könnyes búcsút vettem a kórháztól. Mivel még mindig furcsán éreztem magam nem tudtam eldönteni, hogy az aznapi "kalibrálás" műveli ezt velem, vagy pedig ennyire elcsaptam e a hasam...kiderült, hogy mákom volt és nem az új szoftver szabadított rá valamilyen vírust a C: meghajtómra, hanem a jobb időket megélt szecsuáni "csirke" volt az ok...ezt úgy tudtam meg, hogy miután hazamentem és a várva várt házikosztot laza, lebbencsleves  formájában  beleerőltettem a szervezetbe, azt pontosan negyvenhét másodperccel később ordítottam ki magamból. Kemény kezdés volt...

Ezt viszont szerencsére volt időm kipihenni itthon és szoknom a gondolatot, hogy egy király, kiberkütyüvel osztom majd meg ezentúl mindennapjaimat, a kulcscsontom alatti helyről nem is beszélve. Szerencsére, lehetőségem volt szinte kizárólag angol nyelvű műsorokkal és filmekkel szórakoztattni magam, mivel a magyar vizuális média teljes egésze ismét csúnyán elvérzett a felhőtlen-kikapcsolódást-nyújtó, bármely napszakban bekapcsolsz és jól érzed magad - típusú megméretettésben. Egyszersmind így teszteltem, hogy az egyik diódám nem állított-e el valami fontos agyi felfogó funkciót...you never know.

Aztán, így a napok múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ennek a fele sem tréfa, és, hogy egy neuropacemaker tényleg csinál valamit. Ahogy kapcsolgattam, úgy történtek a változások, léptek életbe új, korábbihoz nem hasonló  parancssorok a kisebb-nagyobb izomtónus-növekmények (értsd: görcs) tekintetében. Az eddig tizennégy-tizenöt év alatt kialakult "rendszer" felborult és egy jóhiszeműen basáskodó gép vett a kezébe...egyelőre nem a legügyesebben. A régi, rosszul működő rendszert nehéz jobb belátásra bírni, mi?!
Pláne, ha az új sem tudja, hogy hol kezdjen neki...Nekem még van időm és türelmem, hogy kivárjam a végét, de én borzasztó szerencsés helyzetben vagyok!