Ismét elrohant egy év. Ez a nap is eljött, újra. A nap, amelytől mindennél jobban rettegek. Az a bizonyos decemberi nap, amelytől a hideg ráz. A nap, amely az én eddigi - felnőtt - életemben a legszörnyűbb volt. Gyerekkoromban is volt pár megpróbáltatásom - Te tudod/tudtad a legjobban, de azok visszatekintve parányi kavicsok voltak az életem útján, a Te elvesztésedet jelentő sziklazuhataghoz képest. Végignéztem, ahogy anyám majdnem elvérzett egy ausztriai főút mellett, végignéztem saját műtétjeimet (amúgy, nem volt jó ötlet), végigasszisztáltam a nyugati orvostudomány összes bénázását, kétségbeesett próbálkozását a "betegségem" kezelésére. A sok kísérleti gyógyszeres terápia, az agyamban való turkálás, a milliónyi kibaszott tűszúrás, a megszámlálhatatlan féle -és fajta fájdalom, mind pocsék, abszurd vicc csupán, amelyeken ma már csak jókat mosolygok.
Soha nem felejtem el azt a délutánt. Mikor a vasárnapi ebéd utáni sziesztámból Édesanyád telefonja ébresztett. Én reménykedve szólítotam meg őt, érdeklődtem, hogy kimenjek-e elétek a reptérre, meg hogy mikor jössz már végre. "Nem jön többé." - hangzott az ítélet.
Na, ez az a válasz, amit senki nem akar hallani, ha a szeretteiről érdeklődik, mégis az élet valamely pontján mindenki belefut ebbe a pofonba. Emlékszem, le voltam taglózva. Először nem is értettem. Majd mikor Édesanyád, kimpndta, hogy a Petya meghalt, ott bénultam le igazán először életemben. De, a fájdalom utat tört. Üvöltöttem, zokogtam, toporzékoltam dühömben, mint egy kisgyerek. A már megannyiszor megtapasztalt életigazságtalanság ilyen erejű nyomása alatt hirtelen megroppantam. A többi butuska egészségügyi, meg egyéb modernkori barom 'kihívás' -munka, siker, párkapcsolat - mind eltörpült, a gyermekkorban gyökerező, szinte testvéri szeretetem tárgyát képező személy létének megszűnésével. Igen. Meghaltál.
Még jó, hogy szabadnapot vettem ki a munkahelyemen, hülyén mutatnék a kis "cubical"-ömben sírva, szipogva, ahogy most gubbasztok a kurva képernyő előtt.
Mindjárt megyünk ki "Hozzád" a temetőbe. Nem tudom ott fogok-e tudni sírni már. Magányosan könnyebb. Zárt ajtók mögött.
Minden nap próbálok valami olyasmire emlékezni, ami boldoggá tett. A Veled eltöltött őszinte pillanatokra. Ahol nem volt kibaszott sallang, nem volt képmutatás, nem votl megfelelési kényszer, nem volt versengés. Voltál Te és voltam én. Ennyi pont elég volt. Minden nap rájövök, mennyire szerettelek, amíg velünk voltál. S, minden rájövök, mennyire szeretlek, most, hogy már nem vagy itt.
