Keresve sem találhattam volna jobb társadalmi apropót blogom elindítására, mint egy király várost bénító sztrájkot...

Ez egy olyan blog lesz, ahol párhuzamba állítom az ország lassú paralízisének fájdalmas és keserves tüneteit, az én (számomra) sokkal inkább vicces, mint tragikus betegségemnek - a dystoniának - pár napon belül bekövetkező, drasztikus műtéti kezelésével. (Az eljárás neve Deep Brain Stimulation- mélyagyi stimuláció, amelyről majd később...)

Előszöris, mint jó páciens a háziorvosnál- a hülye kérdések és félelemmel átitatott tekintet helyett - kezdeném az anamnézissel, hogy képben legyünk...és majd meglátja a kedves Olvasó, hogy mily' furcsa összhangban, párhuzamban történnek az események az én és a mi kis országunk életében.

Rendszerváltás, rendszerváltozás, parasztvakítás...hívjuk ahogy szeretnénk...valami megmozdult. Tíz éves lehettem és egy király nyugatnémetországi kirándulás alkalmával elkezdtem sántikálni...fáradékony voltam, nem bírtam a tempót, nyűgőssé váltam, csak úgy, mint a szocializmus. Járkáltunk ide-oda, ilyen orvos, olyan gyógyász, de senki sem tudta mialófasz bajom lehet. Az akkori pártok sem igen tudták, hogy mit is kéne kezdeni a szituval. Mindenki mást mondott, mást akart. Volt olyan doktor kolléga aki egy sima "neaggódjanakkinöviagyerek" jellegű vállrándítással elintézte, voltak akik óvva intettek magától az élettől: kíméljék a gyermeket! - de, hogy miért, mi okból, arra senkinek nem volt ötlete.

Elkerültem a SOTE Ortopéd Klinikájára, 1991-et írunk, aholis Vízkelety Professzor Úrhoz vezérelt a sors, illetve az akkoris remekül működő, szájhagyományos "vanezenaterületenorvosismerősöd?" rendszer. Drága jó Profom, aki mellesleg egy szűkszavú, csípős humorú ember, a röntgen képekre való pillantás után csak ennyit mondott: A hétvégén fekszik a gyerek, csak WC-re megy ki, hétfőn befekszik, kedden műtjük. A többire nem emlékszem mert valószínüleg elszenvedtem az "egy pillanat alatt felnövünk sokkot" és csak sírtam-ríttam, hogy miért is történik ez velem. Borongós péntek délután volt, és az akkoriban az egész környék által csodált 1-es Golfunk (GLS verzió, hoppá) csak úgy suhant az esőben, egészen nagymamékig ahol is - még mindig bőgtem - anyukám elmondta orvos-nagypapámnak, hogy mi is a csízió...epiphyseolysis capitis femoris a latin név, amely konyhanyelven annyit tesz, hogy a combcsontom feje nem csontosodott össze kellőképpen és kezdett szétcsúszni ezért egy 10 cm platina-csavarral oda kellett szegelni...c'est la vie!

Így kezdődött örök-páciens pályafutásom. A csavart 7 évvel később kiszedték, de ekkora már megjelentek rajtam a dystonia kezdeti jelei, amire szintén csak később kezdtünk el figyelni, hiszen volt elég baja a szegény gyereknek eddig is, nem csoda, ha kicsit furán beszél, háromlábú rák módjára jár és hülyén tartja magát.

Ugye, kezdjük látni a különös kronologikus együttállásokat. Először a tehetlenség, széthúzás, véleménykülönbségek, majd egy olyan probléma megoldása, amelyet évekkel ezelőtt meg lehetett volna lépni, ha meg van a megfelelő ember. És itt most leginkább a teljes politikai elit vízfejű, szarógalambként egy helyben toporgó attitűdjére gondolok, ami a felbukkanó problémákat egy ilyen II.Ulászlós töketlenséggel odázta és odázza el folyamatosan. Hiszen egyértelmű, hogy a horvátországi nyaraló meg a saját bánya, fontosabb, mint hogy reggelenként többmillió ember mosolyogva lépjen ki arra a kurva utcára.

Én még így ezzel pár megpróbáltatással is mosolygva létezem...továbbra is, mindenek ellenére. A baj csak az, hogy Magyarország régóta nem mosolyog. Suicid hajlamú, paranoid skizofrénné kezd válni...ismerek néhányat, feküdtem már velük egy kórteremben. Nem jók a kilátásaink.

Engem valószínűleg helyre rak ez az agyműtét, de az országnak új hozzáállás kell. Azt pedig nem lehet egy pacemakerbe programozni...